Már általános iskolás koromban, fogyókúráztam… szinte most is fel tudom idézni a padtársam szalámis zsemléjének az illatát, miközben én egy szelet müzlivel próbáltam csillapítani az éhségem… visszanézve a képeket, nem voltam dundi. Egyszer apukám azt mondta, hogy én sose leszek olyan vékony, amiről álmodozom, mert nem az az alkat vagyok… tisztán emlékszem erre a jelenetre, mert ott, abban a pillanatban azt választottam, hogy majd én, eldöntöm milyen alkat vagyok. Szó szerint ez a mondat pörgött le a fejemben. Miközben rátaláltam két olyan sportágra, ami nemcsak a testem formálta, hanem a lelkem is (ez legyen egy következő fejezet), rádöbbentem, hogy az a korlátozó hitrendszer, hogy én sose leszek vékony vagy csak kőkemény koplalás által, valójában nem is az enyém volt. Ahogy átkattantam azzal a bizonyos mondattal “Majd én eldöntöm milyen alkat vagyok”, nemcsak a plusz kilóim tettem le, hanem az ítéletem a testem felet és egy olyan generációs mintát, ami gátolt a fogyásban… nem csupán a testem lett könnyebb, hanem a valóságom is…
Plusz kilók avagy más korlátozó hitrendszerei…
