Amikor javaslunk néhány egyszerű gyakorlatot érzelmek elengedésére, sokan hajlamosak alábecsülni ezek erejét.
„Ha ilyen egyszerű lenne…” – hangzik el gyakran.
Pedig épp az egyszerűségükben rejlik a hatásuk. Ami igazán nem könnyű, az az, hogy rendszeresen időt szánjunk önmagunkra: befelé figyeljünk, őszintén ránézzünk az érzelmeinkre, gondolatainkra, és észrevegyük, hogyan formálják az életünket. A gyakorlat maga egyszerű – de csak akkor működik, ha újra és újra elvégezzük.
A mai világban mindent azonnal akarunk. Hozzászoktunk a gyors megoldásokhoz, az instant eredményekhez. De a lélek nem így működik. Egy belső seb, amit évekig cipeltél, nem fog egyetlen pillanat alatt eltűnni. Időt és figyelmet kér – és megérdemli.
De az első őszinte kapcsolódás máris elindíthatja a változást.
Az elengedés egyébként természetes képességünk.
Gyerekként még ösztönösen működött.
Emlékezz: a gyerekek percek alatt megbocsátanak. Könnyen sírnak – és ugyanilyen könnyen nevetnek újra.
Elfogadók. Nyitottak. Rugalmasak.
De aztán jöttek a felnőtt-mondatok:
„Hagyd abba a hisztit.”
„Ezen nem kell sírni.”
„Nem volt olyan nagy dolog.”
„Menj, játssz inkább.”
És így tanuljuk meg, hogyan kell elvágni a kapcsolatot az érzéseinkkel.
Hogyan kell „erősnek lenni”.
Az érzéseink elnyelése helyett az érzések elengedése viszont tanulható.
Újra. Tudatosan. Lépésről lépésre.
A lélek rétegeiben megbúvó sérülések is hozzájárulhatnak ahhoz, hogy bizonyos emberek vagy helyzetek kibillentsenek a belső egyensúlyunkból.
Ők tükröt tartanak nekünk. A reakcióink sokszor azt árulják el, hogy mely sebeink nem gyógyultak még be.
Példa (anya–gyerek):
A kisgyermeked “hisztizni” kezd, mert nem engeded meg, hogy csokit egyen vacsora előtt. Te pedig előbb csak szigorúan szólsz rá, de mire harmadszor is hisztizik, kiborulsz: kiabálni kezdesz, majd bűntudatod lesz.
Ez a reakció valószínűleg nem csak a jelen helyzetről szól. Lehet, hogy a saját gyerekkorodban nem volt szabad “csúnyán viselkedni”, hisztizni, hangosan érzelmeket kifejezni — és most a gyereked viselkedése mélyen megérint egy olyan régi sebet, amit akkor még nem gyógyíthattál be.
Vagy talán azt a belső hangot hallod újra: „rossz anya vagy, nem tudod kezelni a gyereked”.
Ilyenkor a gyerek nem ellened van, hanem épp segít rálátnod arra, hogy hol fáj még valami benned.
Példa (feleség–férj):
A férjed este fáradtan hazajön, leül a kanapéra, előveszi a telefonját, és meg sem kérdezi, hogy telt a napod. Te pedig hirtelen úgy érzed, láthatatlan vagy. Elönt a düh, és támadóan szólsz hozzá: „Bezzeg a telefonodra mindig van időd, rám meg soha!”
A reakciód talán nem csak a mai estéről szól. Lehet, hogy gyerekként sokszor érezted azt, hogy nem figyelnek rád, hogy a szükségleteid háttérbe szorultak, hogy akkor sem láttak, amikor nagyon vágytál a kapcsolódásra. És most, amikor a párod nem úgy van jelen, ahogy neked jólesne, ez a régi fájdalom újra aktiválódik.
Ilyenkor nem (csak) a férjed viselkedésére reagálsz, hanem egy régi, be nem gyógyult seb sajdul meg benned.
Példa (munkahelyi):
Ha valaki rád szól, hogy „lehetnél egy kicsit pontosabb”, és ettől teljesen összeroppansz vagy dührohamot kapsz, akkor valószínűleg nem csak a megjegyzés fájt. Lehet, hogy gyerekkorodban újra és újra azt hallottad: „nem csinálod elég jól”, „mindig hibázol” — és most ez a mondat visszarepített abba az élménybe.
Ilyenkor nem (csak) a jelen helyzetre reagálsz, hanem a múltadra.
Illetve van, hogy a nehéz, ismétlődő helyzetekben érezzük magunkat a leginkább otthon — mert ezek a minták ismerősek. És amit ismerünk, azt biztonságosnak érezzük, még ha nem is szolgál már bennünket.
Ahogy gyógyulnak a sebeid, egyre kevésbé lesz szükséged a tükrökre — és ezzel együtt a másik fél is változni kezd. Akkor lesz a kommunikációd is hitelesen változásra ösztönző, ha TE magad már példa leszel a változásra.
Rengeteg példát tudnánk még, de ezek csak iránymutatások, hogy merre keresgélj. Minden élet egyedi történeteket hordoz.
Íme egy gyakorlat elengedésre:
Idő: 5 perc
Hely: ahol pár perc csendben lehetsz
Hunyd be a szemed. Figyeld meg, hol van feszültség a testedben.
Lehet ez a mellkasod, a gyomrod, a torok – csak észleld.
Képzeld el, hogy egy kisgyermek ül előtted – aki te vagy.
Valamilyen régi korodból. Nem baj, ha nincs konkrét emlék. Az érzés vezet.
Mondd neki belül:
– „Látlak.”
– „Tudom, mennyire igyekeztél.”
– „Tudom, hogy nem mertél nemet mondani.”
– „Sajnálom, hogy nem volt, aki megvédjen.”
– (Formáld saját szavaidra, a saját történetedre.)
Ezután mondd ezt:
– „Itt az idő elengedni.”
– „Most már vigyázok rád.”
– „Itt vagyok veled.”
– „Letesszük ezt – együtt.”
Képzeld el, ahogy a benned lévő feszültség – egy sötét, nehéz tárggyá válik a kezedben.
Tartsd meg egy pillanatra. Ismerd el: „Sokáig szolgált engem.”
Aztán lassan engedd el. És mondd magadnak:
– „Hajlandó vagyok letenni.”
– „Megengedem magamnak, hogy letegyem.”
– „Leteszem.”
– „Szabad vagyok.”
Vegyél három mély levegőt. Orron be, orron ki.
Érezd, ahogy a tested megkönnyebbül. Tudod, mint amikor nem találod a kulcsot és mikor megtalálod, hirtelen jön egy megkönnyebbülő érzés. Talán valami ilyesmit kell csupán érezned.
Minél többet gyakorlod, az érzet annál erőteljesebb lesz.
Ez a gyakorlat nem csodaszer.
De kapu lehet.
Egy belső tér, ahol újra érezni, engedni, gyógyulni tanulsz.
Nem erőből. Hanem kapcsolódásból.
Mert az erő nem abban van, hogy mindent kibírsz.
Hanem abban, hogy végre megengedheted magadnak azt, amit gyerekként el kellett rejtened:
az érzéseidet.
És ha újra kapcsolódsz – magaddal –, akkor válik valódivá a kapcsolódás másokkal is.
